Boros Zoltán bukaresti blogja

M1, M2 Átjáró az erdélyi média-helyzetről.

The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message The Medium Is The Message /Marshall McLuhan/

Kedves Kollégák, kedves olvasó, hallgató, néző barátok,
Mostanság egyre többen agitálnak az új magyar médiaszabályozás ellen, első sorban az a hangos értelmiségi réteg, amely nem örült a magyar kormányváltásnak. Ágoston Hugó író, közíró például, - akinek a Bukaresti élet, képek c. könyvét valamikor nagy élvezettel olvastam - egy körlevélben a magyar médiatörvény elleni tiltakozásra buzdítja az erdélyi újságíró-szervezet tagjait.

"Kedves Kollégák, mi a MÚRE véleménye a magyarországi médiatörvényről? Jó? Kevésbé jó? Van véleménye, de nem osztja? Amikor (nemsokára...) a nemzetközi újságírószervezetek kikérik a véleményét, Egyesületünk mit mond? Az én elnökségem idején, amikor a románok át akartak vinni egy ennél ezerszer jámborabb sajtótörvényt, torkunk szakadtából visítottunk; ... "

Mint olvasó-néző-hallgató és MÚRE alapítótag, ma is nagyon megnyugtatna, ha észlelném néha, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete hallatja a hangját a sajtószabadság védelmében, főként, mert ezt a témát Erdélyben nagy csend övezi. A volt MÚRE-elnök, Á.H. leveléből most fény gyúl az agyamban: azért nem volt erről szó hosszú évek óta a MÚRE berkeiben, mert - olvasom a levélben - Romániában viszont (szemben Magyarországgal) sajtószabadság van.

"Igen, igen, bezzeg Romániában sajtószabadság van! (Ezt a MÚRE is büszkén mondhatja, mert részt vesz/vett az ápolásában.) ... "

Erre nyílt ki (no nem a bicskám, hanem csak) a laptopom fedele.
Lehet, hogy a sajtószabadság megállapítása igaz a sokszínű román sajtóra vonatkoztatva globálisan, de nekem, erdélyi magyar média-fogyasztónak ennél árnyaltabb a véleményem. Bármennyire is elismerhető, hogy vannak szakmailag kiváló lapjaink, jó tollú újságíróink, az olvasók igényeit ismerő és figyelembe vevő kiadványok, színvonalas rádió- és tévéműsorok, internetes portálok is, kevés kivétellel elmondható, hogy ami az erdélyi magyar közéletről szóló tájékoztatást és véleménymondást illeti, bátortalanság, tabutémák sokasága, a konfliktushelyzetek kerülése a jellemzőbb.

Néhány példa:
- A már nyilvánosságokra került több kötetnyi dokumentum a magyar besúgókról és ügynökökről alig váltotta ki lapjaink érdeklődését, az elektronikus média pedig, amelynek a munkatársai között megmaradhattak "dekonspirált" ügynökök is, meglehetősen mélyen hallgat róluk. Erről eszembe jut, hogy a Román köztévénél mennyit harcoltunk azért, hogy a felvételi kritériumok között kizáró jelleggel szerepeljen a volt szekuval való együttműködés. Rövid ideig működött, aztán már csak a magyar adásnál kértünk ilyen jellegű nyilatkozatokat, önszorgalomból.
- Más. A tényfeltáró ankétok műfaja szinte kihalt, legfeljebb román korruptok vannak, a magyar oligarchák korrupciós ügyeiről főleg a román sajtóból értesülhetünk.
- Az elmúlt évek támogatási rendszere, legyen az hazai vagy magyarországi forrás,egyetlen erőközpont hatáskörében összpontosult (RMDSZ). Statisztikailag kimutatható, hogy a Szövetséggel kapcsolatban bíráló hangot megütő lapok pályázatait lesöpörték az asztalról. Ennek hatására a rendszeresen támogatott lapokban óhatatlanul elkezdett működni az öncenzúra, a hazai magyar kormánypártot bíráló ellenzéki sajtó egy része pedig egyszerűen eltűnt a standokról.
- A közrádió, köztévé személyi állományának az alakulásába rendszeresen és durván érvényesülnek a "felülről (az RMDSZ vezetői felől) jövő" utasítások: kit vegyenek fel munkatársnak, kit nem szabad felvenni.

Mindez nem a romániai magyar sajtó egészére, hanem annak a nagy többségére vonatkozik, tehát tisztelet a kivételnek! Amint azt a Mircea Toma által menedzselt Sajtófigyelő ügynökség felmérte, lapjaink, rádióink, televízióink több, mint 80 százaléka tulajdonosi, finanszírozási, személyi/családi kötődésű avagy hivatali alárendeltségi viszonyban van az RMDSZ-szel.

Azt lélektanilag érhetőnek tartom, hogy akik szívvel lélekkel kiálltak sajtósként az RMDSZ politizálása mellett, beleértve a magyarországi politikai partnerekhez fűződő viszonyulást, akár szabadnak is érezhették magukat, pláne, ha ez az önpozicionálás anyagilag is megtérült. Nyugodtan, szabadon szidhatták az RMDSZ belső ellenzékét vagy a FIDESZ-t, pláne Tőkés Lászlót, vagy akár Szász Jenőt és az MPP-t.

De ez még csak a régi típusú "sajtószabadság". amikor "mindent ki lehetett mondani, amit szabad volt kimondani".

Ezt a levelet gondolatébresztőnek szántam, remélem, mások is, újságolvasók és lapcsinálók, hallgatók, nézők és szerkesztők elmondják a véleményüket az erdélyi magyar sajtószabadságról.

Le­vél­fé­le F. Á. köl­tő­nek

/nemvers/

 

Me­sél­ted a múlt­kor, hogy ha­zai ma­gyar köl­tő ver­se­it hall­gat­tad egy szín­mű­vész­nő elő­adá­sá­ban. Jó köl­tő, mond­tad. Il­let­ve az volt, ami­kor még írt ver­se­ket és nem politizált …

 

Te még írsz-e, Ár­pi?

De nem is ez a kér­dés,

ha­nem az, hogy hall­gat­ja-e még va­la­ki

a hó­tisz­ta gon­do­la­to­kat?

Eszé­be jut-e még va­la­ki­nek,

hogy hon­nan jöt­tünk?

Ag­gó­dik-e va­la­ki azért,

hogy mer­re me­gyünk?

Mi­ként te?

Ás­suk-e még a sok-sok ala­gu­tat

egy­más fe­lé?

 

Te re­mény­ked­tél, hogy ás­ni fog­juk,

mert meg­hall­ga­tunk Té­ged.

Ben­ne­te­ket, akik a bányasötétben

mé­csest pró­bál­ta­tok gyúj­to­gat­ni,

pis­lá­ko­ló re­ményt a tárnamély

vak csönd­ben,

a sü­ket sö­tét­ben.

 

Fúr­tuk, ás­tuk egy ide­ig az ala­gu­ta­kat,

a sok ma­gá­nos üre­get.

Csak az irányt té­vesz­tet­tük el.

A hó­hegy el­len­té­tes ol­da­la­in meg­kez­dett utak

nem ér­tek össze.

 

Az­tán hir­te­len

az ott­ho­nos hólabirintus,

amely nem ve­ze­tett se­ho­va,

el­ol­vadt.

Le­ve­gő! Fény!

Ránkgyújtották a lám­pát.

Szik­rá­zó ha­vunk iszap­pá vált

és kezd­tük meg­lát­ni egy­más ar­cát.

 

Az alag­út vé­gén

már nem vár sem­mi

és sen­ki,

mert nincs alagút..

Az egy­más fe­lé tá­moly­gó ös­vé­nyek

már so­sem ta­lál­koz­nak.

Hó­tisz­ta alagútaink

meg­kö­vült sár­rá ol­vadt rom­ja­in

rop­juk a mo­dern sárdöngőlőt.

 

Túl sok a fény.

És lát­juk egy­mást így, mez­te­le­nül.

Gör­bék va­gyunk

és kö­vé­rek.

Ki­áll­nak a csont­ja­ink és

lóg a há­junk.

Sző­rös a há­tunk

és hor­padt a mel­lünk.

"Ta­kar­já­tok be nagy­apát..."

 

Túl sok a hang.

Nem sej­tünk már sem­mit,

mert túl so­kat tu­dunk.

De a ben­nün­ket el­árasz­tó hír­özön­ben

ke­vés­bé ért­jük a vi­lá­got,

mint az­előtt.

 

A hó alatt, a sö­tét­ben

csil­lo­gott a sze­münk, a sza­vunk.

Tud­tunk ne­vet­ni

és tud­tunk szo­mo­rú­ak len­ni.

Szo­mo­rú­ak, nem gyű­löl­kö­dők!

Vi­dá­mak, nem kár­ör­ven­dők!

Gesz­tu­sa­ink vol­tak egy­más fe­lé.

A ke­zünk össze­ért,

és nem csak az egy­mást le­te­per­ni aka­ró

örö­kös "szkander bég­ben".

 

Hall­gat­tunk Té­ged, Ár­pi,

hall­gat­tunk Rád.

Mondj va­la­mit!

 

Ve­zess vissza ...

az alag­út­ba ...

 

1996. ok­tó­ber 11.

 

 

 

Véres Karácsony volt 21 évvel ez előtt. Ma már főleg aarra emlékezünk, hogy a Ceausescu házaspárt méltánytalan körülmények között elítélték és kivégezték, magyarán lelőtték őket, mint Brassóban a kukázó medvéket.

1989 december 22-én a Román Kommunista Párt Közponi Bizottsága tetejéről felszállt egy helikopter, benne utasként a diktátor. Ő még nem tudta, hogy már a pilóta se neki engedelmeskedik. Ettől a pillanattól kezdve Ceausescunak az országban számottevő hívei illetve hozzá hűséges fegyveres alakulatok nem maradtak.

Csakhogy az általános elégedetlenség miatt kitört spontán megmozdulások élére állott csapatnak megvolt a kidolgozott elképzelése a hatalomátvételről. A szcenáriumot - a csoport összetételét figyelembe véve - nagy valószínűsággel tőlünk keletre, Moszkvában dolgozták ki: Dumitru Mazilu, Silviu Brucan, Ion Iliescu korábbi kapcsolatait a kgb-vel nem volt nehéz felmelegíteni. A forgatókönyv pedig, valószínűleg felhasználva az Afrikában terjeszkedő Szovjetúnió haladó hagyományait is, szocialista forradalmat írt elő, népi felkelést, halottakkal, sebesültekkel, mártírokkal. Ezt a szcenáriumot a diktátor házaspár korai kivégzése majdnem keresztül húzta, de aztán korrigáltak, fenntartották a fegyveres utcai harcok képzetét egész szilveszter éjszakáig, annak ellenére, hogy a halott diktátor védelmében már nem harcolt senki.

„Terroristák” lövöldöztek magánlakások ablakaiból, a Román Televízió udvarán - úgymond az intézmény védelmére - az új vezetők által a tévéadásban összeverbuvált többezernyi embertömeg odavezényelt tankok körül imbolygott, a tankok lőttek is valahova, valamerre, főként a szovjet követségi alkalmazottaknak fenntartott többemekletes épületre, onnan visszalőttek, a zaj háborús frontharcra emlékeztetett. Csak az volt furcsa, hogy órákon keresztül nem sebesült meg az udvaron senki. Aztán egyszerre csak kiloccsant valakinek az agyveleje egy harci lövedéktől. Ez így ment napokig. A tömeg nem tágított, az együttlét, a közös skandálás az erőfölény érzését keltette az emberekben, egy mikróbusz tetejéről megszólaló agitátorok is ezt erősítették bennük. Az értelmetélenül áldozatul esett halottak névsora egy „troikának” nevezett emlékművön olvasható a tévé épület mellett. Kellettek halottak, mert ez szerepelt a forgatókönyvben.

Kellettek halottak, mert ez szerepelt a forgatókönyvben. Egy bukaresti kaszárnyában egy szakasz katona azt a feladatot kapta, hogy azonnal induljon el megvédeni az Otopeni-i nemzetközi repülőteret, amelyet el akarnak foglalni a terroristák. Ugyanakkor az otopeni-i repülőtér fegyveres őrei parancsnokaiktól azt az értesülést kapták, hogy terroristák fogják megtámadni a repülőteret és ahogy meglátnak egy katonai teherautót, azonnal kezdjenek tüzelni. Ez történt A kiskatonák majdnem egytől egyig ott pusztultak. Ma már fény derült rá: mindkét parancsot ugyanaz a magasrangú személy adta ki.

Kellettek halottak, mert a kgb-iskolán nevelkedett régi-új élcsapat nem tudta másképp elképzelni a legitím hatalomváltást.

Véres Karácsony volt.

 

Leonardo da Vinci: Madonna Litta

 

Az ügynök egy speciális embertípus. Dr. Jeckyll és Mr. Hyde egyszemélyben. Nappal az egyik, éjjel a másik.

Délelőtt Heltai, délután Fejér Laci, este Xantus a neve, éjjel Hegel, Bíró vagy Pavel.

Mi az igazi neve? Ki ő és kit szolgál valójában? A CIA-t, a Szabad Európát, a román Szekut? a KGB-t? A magyar ÁVH utódait? Sajátmagát? Van valódi neve és valódi identitása?

Az ügynökök itt vannak közöttünk. Mosolyognak, bólogatnak, szidják akit mi, dícsérik, akit mi, még rá is tesznek egy lapáttal. Segítenek, régen kávét hoztak és margarint, magyar lapokat és tiltott filmeket, most ímélezgetnek velünk, fészbukoznak, gratulálnak és részvétüket nyilvánítják, nevelik a következő média-nemzedéket Pesten vagy Kolozsváron. Az ügynökök velünk élnek. Ők: örökké. Egy emberfajta, amely nem hal ki.

- A nemzeteket úgy likvidálják - mondta Hübl -, hogy legelőször elveszik az emlékezetüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki más­féle könyveket ír, más műveltséget nyújt, és más történel­met gondol ki nekik. A nemzet aztán lassan nem érti jelenét, és elfelejti múltját. A környező világ pedig még sokkal hamarabb felejt.

- Hát a nyelv?

- Azt minek vennék el tőlünk? Puszta folklórrá válik, és előbb-utóbb természetes halállal kimúlik.

Hiperbola volt ez a vélemény, amelyet végtelen szomo­rúság diktált?

Vagy igaz az a tétel, hogy a nemzet nem kel át élve a szer­vezett feledés sivatagán?

Senki se tudja, mi lesz. Egy azonban bizonyos. A jövőbe látás perceiben a cseh nemzet közelről nézhet szembe saját halála képével. Nem mint ténnyel, sem mint elkerülhetet­len jövővel, de mégis mint egészen konkrét lehetőséggel. A halála vele van.

/Kundera: A nevetés és felejtés könyve/

 

Az erdélyi magyar rocktörténet kiváló muzsikusa, a gitáros-énekes Szép Attila , a marosvásárhelyi Fortuna együttes frontembere itthagyott bennünket november 12-én.

Alakulóban az erdélyi magyar rock aranykorszakának (hetvenes évek második fele) égi zenekara: Ráduly Béla dob, Elekes Csaba gitár, Szép Attila ének és gitár ...

(kattints a képre)

Subsemnata Péterfi Irén /.../ în prezent deţinută în penitenciarul din Oradea declar următoarele: fiind solicitată de către organele securităţii statului de a sprijini aceste organe în anumite probleme prin prezenta declaraţie declar că nu sunt de acord cu aceste probleme de oarece convingerile mele actuale nu permit aceste lucruri.

„Alulírott Péterfi Irén ... jelenleg fogoly a nagyváradi börtönben, a következőket nyilatkozom: Mivel az állambiztonsági szervek azt igényelték tőlem, hogy támogassam ezeket a szerveket bizonyos problémákban, jelen nyilatkozatommal kijelentem, hogy nem értek egyet ezekkel a problémákkal, mert a jelenlegi meggyőződéseim ezeket a dolgokat nem engedik meg."

Így is lehetett. 1963. április 8-án, öt évi szenvedés után Románia legrohadtabb női börtöneiben, Péterfi Irénke, akit a Bolyai egyetem magyar szakáról harmadévről vittek el és ítéltek 10 év börtönre, öt év után, amikor megcsillantják a reményt, hogy „ha rendes vagy velünk és együttműködsz, lehet, hogy hamarabb szabadulsz ...”, azt válaszolta, és le is írta a börtön szekuirodájában, hogy „nem vállalom, mert jelenlegi meggyőződéseim ezt nem engedik meg”.

Hogyan került Irénke, a harmadév hangadó, szorgos diákja a börtönbe? Többek között úgy, hogy volt, aki vállalta, amit ő nem. A per vádiratában szó szerint köszönnek vissza a „Balogh Ferenc” néven működő ügynök jelentéseinek a szövegei: „Péterfi Irén mélyen nacionalista személy”, „teljes szívéből rokonszenvezett a magyar ellenforradalommal”, „részt vett a diákok temetői tüntetésén”, bíráló és ellenséges magatartása volt a párt és a kormány oktatásügyi politikájával szemben” stb.

„Balogh Ferenc” szabadlábon vállalta, amit Péterfi Irénke öt évi fogság után, a börtönben, nem. Irénke így beszélt erről a Szemből, halál* c. dokumentumfilmben: „Mivel megúsztam, hogy aláírjam, én szabad voltam a börtönben. Mert nem a külső körülmények ... - nagyon nehéz elviselni, nem akarom minimalizálni, huszonöt éves korodig börtönben ülni -, de van egy belső szabadság, amit nem lehet elvenni, csak úgy, ha olyan dologra kényszerítenek, amivel nem értesz egyet, ami miatt iszonyúan fáj a lelked.Az én véleményem az, hogy Szisz ezt fizikai vagy pszichikai vagy mindkettő kényszer alatt vállalta, iszonyúan szenvedett miatta, ezt különben érzékeltem, amikor találkoztunk később. Valami olyan szenvedés áradt belőle, amit nem tudok hasonlítani semmi máshoz. Nem tudtam a magyarázatát, nem is hittem volna el, ha mondja valaki."

Szilágyi Domokos cipelte ezt a terhet közel két évtizedig, és mivel másként nem tudott megszabadulni, végett vetett az életének. Úgy is fogalmazhatnánk: a költő törvényt ült az ügynök felett, halálra ítélte és az ítéletet végre is hajtotta ezerkilencszázhetvenhat november másodikán.

Ui. a többi ügynök és megbízói felett ki ül törvényt?

*B. Nagy Veronika és Sánta Ádám filmje

 

 

Természetesen az erdélyi rock-muzsikáról van szó. A hetvenes évek elején, a román tévé magyar adásánál én a könnyűzenével foglalkoztam, annak minden műfajával. Romantikus vállalkozás volt, mert a professzionálisan elviselhető könnyűzenének nagyon kevés hagyománya volt Erdélyben. A marosvásárhelyi rádiónál Borbély Zoltán, a kolozsvárinál Porzsolt Viktor készített néhány felvételt, ezek jelentek meg az Electrecord lemezein is. Szabó Edit, Zeitz Gabi, Kisfalussy Bálint, voltak a menő nevek, általában hagyományos könnyűzenét, tánczenét énekeltek, a lányok főleg román számok fordításait, Kisfalussy szatmári színész a saját szerzeményeit. Együttesek sehol. Aztán Székelyudvarhelyen megrendezték a Siculus romániai magyar könnyűzene fesztivált, a televízióban rendszeresen vettünk fel minden könnyű műfajt, hangversenyeket rendeztünk (például a Metropolnak Sepsiszentgörgyön), nyilvános tévéfelvételeket (Zenés Karaván Nagyváradon, Szebenben, Székelyudvarhelyen, Nagybányán stb., „Tapsoljuk Kolozsvárt”, Nagyváradot stb.).

A hetvenes évek vége felé már kiváló énekeseink, együtteseink voltak, csakhogy ekkorra a megjelenési lehetőségek szinte a nullára szűkültek, lassan a magyar adás maradt az egyetlen megrendelő. Koncert, vagy olyan fesztivál, ahol magyar rock, folk, tánczene is megszólalhatott, szinte semmi.

Mi a tévénél éreztük a folyamatot, tudtuk, hogy az erdélyi magyar közművelődés egy korszakának, egyáltalán a magyar kisebbségi kulturális közéletnek a vége felé járunk. Volt, aki azon törte a fejét, hogyan lehet továbbállni, én megpróbáltam a még lehetségest a megmaradt eszközeinkkel működtetni. Ha már vannak kiváló rock-együtteseink, hozzunk létre, ha nem is fesztivált, de nagyszabásó koncertet, több együttessel valamelyik magyar városban. A választás a korábban a Siculus fesztiválnak helyet adó Székelyudvarhelyre esett. Kibéreltük a Sportcsarnokot, összeverbuváltuk a legjobb együtteseket, Metropol, Garabonciás, Vox T, Fortuna stb. meghirdettük, hogy beléptidíj nincs. Nem volt rá szükségünk, a hangversenyt tulajdonképpen ajándékba adtuk az udvarhelyi fiatal közönségnek.

Megérkezett a Román Televízió hatalmas riportkocsija, mellé parkoltam én is a Trabantommal, a terem zsúfolásig megtelt és megkezdődött (én már tudtam) a hetvenes évek utolsó nagyszabású magyar rockhangversenye. A hangulat, ahogy az már egy rockhangversenyhez illik, kitűnő volt, lehetett csápolni és fütyölni, az együttesek 2-3 szám után váltották egymást.

Aztán, amikor végetért és elbúcsúztam a fiúktól is, már jó késő volt. Amikor a Trabantomhoz mentem, hogy végre a szállodához indulhassak, életem egyik legkellemetlenebb meglepetése ért: mind a négy kerekem kiszúrva több késszúrással. A többit, aki autós, el tudja képzelni: mindenek előtt maradt a gyaloglás a csomaggal (mobil telefon vagy rádiós taxi nem volt), másnap a kerekeket egyenként levenni és elsétáltatni a gumiszervízhez stb.

Hogy ki tette, nyilván ma sem tudom. Alig merek feltételezni is, a kérdéseim megválaszolatlan költői kérdések: miért szúrták ki a gumijaim? mert rossz volt a hangverseny? (nagy siker volt), mert bukaresti volt a rendszámom? mert a magyar adást képviseltem? Vagy a titkosszolgálat figyelmeztetése volt, akárcsak Bukarestben, amikor a kocsim úgy törték fel többször, hogy nem vittek el semmit? Mindez ezúttal Székelyföld legmagyarabb városában.

Na ennyi. Nem ez volt az egyetlen eset, hogy amikor szándékom szerint adni szerettem volna valamit, pofont kaptam vagy a kezemre ütöttek. Harag nem maradt bennem, csak értetlenség meg egy tanulság: végeredményben adni mindig annak igazi öröm, aki adja.

A KOLOZSVÁRI MAGYAR FILMNAPOK keretében ma vetítik (Tranzit Ház, 20,40) a költő haláláról és ügynökmúltjának felfedezéséről szóló filmet: SZEMBŐL, HALÁL, B. Nagy Veronika és Sánta Ádám filmje.

Nekem Szisz évfolyamtársam volt a Bolyai Egyetem magyar szakán, sokáig együtt béreltünk egy kis igénytelen szobácskát a Marianummal szemben, a Closca utca 1 sz. alatt Koles néninél, később, 1958 őszén egy lakhatóbbat az Einstein u. 16 sz. alatt, Váncsa néninél.

Ügynökmúltjának felfedezésében annyi részem volt, hogy feleségemmel, B. Nagy Veronikával együtt lapozgattuk Péterfy Irén, ugyancsak bolyaista diák 58-as szekusdossziéját, mert őróla akart készíteni nejem egy portréfilmet. Megdöbbenve ismertem rá néhány jelentésben Szisz írására. Ráadásul a tartótiszt egyik jegyzetében szerepelt, hogy a Balogh Ferenc ügynök 56-ban IMSZ titkár volt a bölcsész karon. Emlékeztem rá, hogy Szisz volt az első - akkor úgy gondoltuk - szabadon választott IMSZ vezető. Még nem mertünk rögtön a nyilvánosság elé lépni ezzel a ténnyel, hátha mégis tévedünk.

Stefano Bottoni történész, aki az 56-os erdélyi történéseket kutatta, megtalált még egy dokumentumot, ami kétséget kizáróan bizonyította, hogy Balogh Ferenc fedőnevű ügynök azonos Szilágyi Domokossal. Ezután a filmterv módosult, Szilágyi Domokos tragédiájáról szólt a film.

Anikor a Krónika c. lap kérdéseire válaszolva az olvasott jelentések és az újraolvasott versek alapján megpendítettem, hogy az is lehet, hogy Szisz őszintén hitt abban, hogy a rendszert meg kell védeni, kolozsvári értelmiségi körökben állítólag igen durva kommentárok keletkeztek. Aztán ezek elhalhultak, amikor Szilágyi Domokos költő elemzői, tisztelői szembesültek a közölt szekus-dosszié írásaival, amelyekből kiderült, hogy Szilágyi általában messzemenően, inteligensen hajtotta végre megbízásait, egy cseppet sem kímélve a vele őszintén beszélgető egyetemi kollégáit, tanárait.

Én a legjobban akkor döbbentem meg, amikor Páskándi Géza egyik abszurd drámájának a valódi üzenetét megmagyarázta megbízóinak. Én ugyanis ott voltam Páskándi A bosszuálló kapus c. darabjának váradi bemutatóján (Szabó József rendezte), ahol megjelent az akkori erdélyi irodalmi elit, írótársak, kritikusok, főszerkesztők, és uram bocsá cenzorok.

A darab az abszurd dráma metanyelvén a diktatúráról, egy kisszerű diktátorról szólt. Ez 1971-ben történt, amikor Ceausescu még csak építgette a maga teljhatalmát. Azt hittem, a darabot azonnal leveszik a repertoárról, az első kritika megjelenése után. Az Utunk következő számában már meg is jelent a kritika és nem hittem a szememnek: a cikkíró úgy tett, mintha a darab egyszerűen nem arról szólna, mint amiről szólt. Nem volt nehéz dolga, az abszurdoid megfogalmazás több értelmezésre is lehetőséget adott. Egyfajta szolidaritás alakult ki tehát író és kritikus között, a bírálat a cenzorok felé hatott megnyugtatóan, mert azt, hogy a cikket író nem értette volna a darab jelentését, nem feltételeztem.

Döbbenten olvastam közel 40 év múlva Szisz jelentését Páskándi abszurd darabjairól. Nem emlékszem, hogy rendelésre írta-e, vagy magától.  Egész egyszerűen megmagyarázta a tartótisztjének, hogy milyen írói eszközökkel miről is szólnak Páskándi darabjai ... A bosszúálló kapust rögtön be is tiltották.

Hajdani évfolyamtársamról, Szilágyi Domokosról, akinek a verseit a mindenkori fiatalok annyira sajátjuknak érezték, mégis csak annyit tudok mondani, hogy ő, eltérően az esetleg ma is prosperáló volt ügynököktől, megbüntette magában ezt a második ént, az ügynököt, törvényt ült felette, halálra ítélte, és az ítéletet végre is hajtotta.

 

Ha már eszembe jutott Írország, ahova régi barátom, Ódzsa (Szabó József rendező) és kedves felesége, Ági meghívására jutottam el, mondanék néhány szót a tündérekről. Ők ugyanis ezen az Erdélynél valamivel kisebb szigeten éppúgy otthon vannak, mint az emberek. W. B. Yeats, az írek emblematikus költője, a múlt századi értelmiségi elit egyik vezéralakja írja:

"Sligo városától kissé északabbra, a Ben Bulben hegy déli lejtőjén, néhány száz méterrel a síkság fölött van egy mészkőbe vésett fehér négyszög. Nem született halandó, ki kezével valaha is érintette volna, nem létezett juh vagy kecske, mely e mögött fürkészett volna füvet. Nincs megközelíthetetlenebb hely a világon, mely a félő tekintet számára úgy körül lenne övezve iszonnyal, mint ez. Ez a Tündérprszág kapuja.

Az éj kellős közepén a kapu kivágódik, és a földöntúli sereg kitódul rajta. Ez a kavargó, víg tömeg egész éjjel föl-alá gomolyog a tájon, mindenki számára láthatatlanul, kivéve Drumclliff vagy Drumahair bölcseit, akik járatosak a tündérek viselt dolgaiban. Ha újdonsült menyasszony vagy újszülött tűnik fel a vidéken, e gyógyító bölcsek aggódni kezdenek, hisz a földöntúli sereg nem mindig tér vissza üres kézzel a Ben Bulben hegy gyomrában elhelyezkedő országába."

A kelták szigetországi utódainak legendáriumában a tündérek valós lények, az emberekkel szoros kapcsolatban élnek, rendszerint erősebbek, mint azok, büntetnek és jutalmaznak. gyógyítnak és elrabolnak, ők az emberek tetteinek értékmérői: a rosszat megbüntetik, a jót védelmükbe veszik. De szeszélyeik is vanak: ha egy nagyon szép emberpalánta születik, megesik, hogy elrabolják és maguk közé veszik, és belőle is tündér lesz ...

Mi nem vagyunk kelták, de nálunk is elkelne egy ilyen tündér-sereg, hogy legyen mitől féljen a gazember, legyen ki álljon a jók mögé. De hát addig marad a mi fenekestől felforgatott ember-konglomerátumunk, amiben ez is lehetséges: gátlástalan, aljas, kapzsi: fenn, a többi: lenn.

A mi Ben Bulben hegyünk egyelőre üresen kong.